Ezekhez a jelenetekhez párbeszédek is társultak, melyekben általában a vásári alkudozást mutatják be tréfásan. Az állatot vásárba viszik eladni és az alkudozás közben (vagy a végén) az állat összeesik holtan, majd a zeneszóra ismét feltámad.

I. Kupec: – Mi az ára?
Gazda: – Kétezer forint!
I. Kupec: – Nem ér ez kétszázat sem!
II. II. Kupec: – Girhes ló ez, komám!
III. Gazda: – Miii! Ez a szép kanca? Még az is lehet, hogy csikója lesz!
Valaki hátul a lába közé nyúl és felkiált: Hát ez nem is kanca, hanem csődör!
IV. I. Kupec (megnézi a fogát): De még milyen vén!
V. II. Kupec: – Adja százért, megveszem!
VI. I. Kupec: – Kolbásznak még jó lesz talán!
VII. Gazda: – Annyiért nem adom, akkor inkább agyonütöm!

A velezdi fonókban az egyik legkedveltebb ilyen állatalakoskodás a kecske volt, de előfordult még ló és a medve is, melyek a magyar nyelvterületen széles körben ismeretesek voltak.

„ Akkor hoztaak a kecskét. Legény vót négykézlaab, a kecske bőre kifordított bőrujjas vót a régi birkabőrbül. A szarva meg seprűtolyubul, amit a liba szaarnyanak a végibül vaagtak. A szakaalla meg kenderbül vót. Hosszú nyakat is csinaaltak nekio kitodtaak faaval, az olyan gömbölyű fa vót, behúzva fehér nyulbőrrel, ollyan vót egészen, mint a kecskenyako. A végire vót húzva a bőrsipka, raakötve a tolyuseprü, meg alul a kenderszakaal, ugy vót bekötve a bőrujjasba, hogy ki nem esett. A kecskét, kötéllel vezették be. Az meg mikor begyűtt a küszöbön, olyanokat ugrott, hogy a laanyok futostak tőle nagy sivalkodaassal. A kecske meg szaladozott a haazba és mekegett. Ütögették a nyakaat. Azt hitték, hogy csakugyan a kecskét ütik.. Haat ilyen cirkuszt csinaaltak. Hol vót még ekkor a mozi, meg a szinhaaaz . Meégis hogy el tudtónk szórakozni a pacurkaaval. Nélküle el se tudtuk vóna képzelni a telet...”
Miskolci Pál, 64 éves, Sajóvelezd, 1961.

A medve mint állatmaszkos alakoskodás rengeteg kérdést vetett fel a kutatókban. Nem tudni, hogy ez a népszokás vajon más népektől átvett elem, vagy csak az egykori vásári medvetáncoltatók utánzásával, megjelenítésével állunk-e szembe. Ez a fajta alakoskodás is az egész magyar nyelvterületen elterjedt szokás, mely kedvelt része volt a felvonulásoknak, a fonóknak. A rossz ruhába, vagy bundába öltözött, korommal kikent és táncoltatott medvét a gazdája vezette, mely sok helyen tréfás szöveggel is társult:
Medvetáncoltató: – Jó estét kívánok. Megengedik-e, hogy bemutassam a medvémet?
A jelenlévők félig haragosan, félig viccesen adják beleegyezésüket: – A fene vitt vóna el benneteket, ti is megkerültetek? No, ha már itt vagytok, lássuk mit tudtok!
Medvetáncoltató:– Na, Jankó, most mutasd meg, hogy mit tudsz!
Nézők (közbekiáltások): – Na, lássuk, mit tud az a medve? – Eltöröm a derekát, ha szemtelenkedik!
Medvetáncoltató: – Na, tánci Jancsi, na, tánci Jancsi! Mindenki nagyon kíváncsi!
Nézők (közbekiáltanak): – Kíváncsi a fene rátok!
Medvetáncoltató: – Na, Jancsi, ne hozzál szégyenbe! Mutass valamit! – Jaj, jaj, megvadult a medvém! Nőstény szagot érez! Jankó, Jankó, ne vadulj meg! Fogják meg! – Ne haragudjanak, hogy a szegény Jankó megvadult. Nem is csoda, hiszen annyi szép lányt látott itt.
Szegénynek orvosságra való kell, meg ennivaló kell. Egy kis szalonnát, egy kis kolbászt adjanak!

Az állatalakoskodások mellett az egyéb maszkos, általában személyeket megjelenítő figuráknak is több változata van, melyeknek megjelenítésekor olyan alkalmi álarcokat és anyagokat használnak, mint a harisnya, rongy, papír, korom, kender stb. A különböző betyár, öregember, menyasszony-vőlegény, cigányasszony, kéményseprő stb. karaktereket megjelenítő figurázásokat nevezzük zsánerjeleneteknek.

„Naalónk is pacurka, vót az ijesztő. A legények felőtöztek asszonynak, embernek. Nagy hasa vót, nagy mejje vót, ki milyen. Az arcukat eltakartaak fekete harisnyaaval. Csinaatak aztaan szakaalt kenderszöszbül. A harisnyaan meg kivaagtaak a szemüknek meg a szaajuknak való helyet, hogy tudjanak laatni, meg hogy meg tudjaak innya a bort, amivel megkínaaltaak őköt. Felőtöztek menyasszónnak, vőlegénnek, de még vót kéménykotró is karika seprűvel, amivel kotrottak. Ugy tettek mint a kéményseprők, gyöttek mintha kémént akarnaanak seperni.”
Miskolci Pál, 64 éves, Sajóvelezd, 1961.

A zsánerjelenetek gyakori szereplői a különböző mesterségek képviselőit bemutató népi színjátékok. A földművelő paraszti életformától eltérő, egyéb foglalkozást űző emberek a megjelenítése kedvelt alakjai ezeknek a dramatikus szokásoknak épp úgy, mint az idegen nemzetiségű, vagy a társadalom perifériájára szorult emberek (pl. koldus). A zsáneralakok közül Sajóvelezden nagyon kedvelt volt a kéményseprő, aki a szerencsét hozta, a koldus, a cigány, a menyasszony vőlegény vagy szerelmespár.

A cigányok is a vándorló mesterséget végző emberek képviselői közé tartoznak és mint világjáró figura igen közkedvelt alakja a dramatikus szokásoknak nem csak Magyarországon, hanem az egész európai folklórban, de megjelenik az irodalomban és a művészetben is. A magyar dramatikus játékokba a cigány a leggyakoribb maszkos alak, mely talán annak köszönhető, hogy nagyon kevés kellékkel alakítható. A fekete archoz elég volt egy kis korom vagy boksz, a tarka ruházatot sem volt nehéz összeállítani, parókának és szakállnak pedig megtette a kenderszösz. Az arc eltakarására még fekete harisnyát is használtak. A szemnek és a szájnak nyílást vágtak, hogy rendesen lássanak, no meg ha megkínálták őket valahogy enni és inni is kellett. Volt úgy, hogy a szájat szélesen pirosra festették. Ezen kívül még megjelennek azok a kellékek, amelyek a vándorló cigány mesterségek jellemzői, például a teknővájó cigány teknője, vagy a kosárfonó cigány kosara. Ugyancsak gyakori volt a kéregető cigány figurája. A cigánypár, vagy a gyerekével kéregető cigányasszony komikus helyzeteket teremtett. Szoknyája alá nyúltak, tapogatták a mellét és obszcén megjegyzéseket tettek. A derültség érthető volt, hiszen a cigányasszonyt is férfi alakította. A külső megjelenítési formákhoz társult a sajátos nyelvezet, (már amikor lehetett beszélni és nem volt fontos az ismeretlenségben maradás) a cigány szavakkal kevert érdekes hanglejtés, ami a nyelvjárást próbálja utánozni. A cigány alakoskodók itt leggyakrabban a disznótorokat látogatták, de megjelentek a fonókban és régebben olykor a szüreti felvonulásokon is. „A cigányjelenetek általánosan jellemző, minden mástól megkülönböztető vonása, hogy éppen a megjelenítés, a beszéd- és játékvariánsok révén a cigány egy sajátos típust képvisel, olyan egyénített alakot, aki időtől, helytől és alkalomtól függetlenül mindenütt azonos figuraként jelenik meg. Olyan szereplője tehát ő a magyar népi dramatikus szokásoknak és színjátékoknak, aki éppen az általánosítás révén vált egyénivé, típussá. Ilyen alakja, hőse ő a népmeséknek, adomáknak és más folklóralkotásoknak is.
Köztudomású, hogy a cigányok a társadalom perifériáján éltek. Vándorló életmódjuk következtében egy-egy területen megjelentek, majd eltűntek. Ha valahol megtelepedtek, az a város vagy a falu külterületén történt. Faji különbözőségük, sajátos életmódjuk miatt a befogadó – vagy sokszor inkább csak a megtűrő – „őslakosság” mint különleges alakokra tekintett rájuk, akikről vajmi keveset tudott, és aminek következtében róluk gyakran romantikus, misztikus elképzelések alakultak ki. Voltaképpen csak a külsőségek ragadták meg a figyelmet. Éppen ezért váltak elsősorban zsáneralakokká a folklór műfajaiban. A népi játékokban a cigányember, a cigányság „faji” jellemzését csak formai jegyek mutatják. De az idetartozó attribútumok is néhány megnyilvánulásra korlátozódnak. A cigányok foglalkozására utaló játékokban is a formális utánzás figyelhető meg. Mindezek ellenére azonban a népi játékok cigányalakja egy sajátos típusnak tekinthető. Mégpedig nemzetközi maszktípusnak. Mindenütt, ahol előfordul, nemcsak a külsőleges jegyekben, hanem a megjelenített alak funkcionális vonatkozásaiban is megegyezik. Függetlenül azonban attól, hogy a cigánymaszkos alak milyen formai és tartalmi jegyeket hordoz, mint komikus, szórakoztató szereplővel szemben a közönség szimpátiája nyilvánul meg. Tömören azt mondhatjuk: a néphagyomány cigányalakja világjáró hősként maradt fenn a színjátékok repertoárjában.”
(Magyar Néprajz)
A vidám jelenetekhez hozzátartozott az ének és azok a jellegzetes dallamok, amelyeket kifejezetten ezek alkalmával énekeltek. A cigánymaszkos és más, itt általában pacurkáknak nevezett alakoskodókhoz kapcsolódik az alábbi két dallam, melyeket a jelenet végén énekeltek, mint egy jelezve, hogy ideje menni:

Ítélkező játékoknak nevezzük mindazokat a dramatikus szokásokat, amelyekben egy személyt, állatot vagy tárgyat valamilyen vétkéért bűnösnek mondanak és azért halállal büntetik.

A rabvágás palóc területen két alkalomhoz köthető, a lakodalomhoz és a farsanghoz. Sajóvelezden leginkább a lakodalomban volt kedvelt, amire általában a lakodalom második vagy harmadik napján került sor.
„Az ítélkező játékok lakodalmi változataiban rendszerint egy személyt – a lakodalom vendégei közül – választanak az elítélt, a rab szerepére. A példák szerint kezét, lábát, derekát szalmakötéllel körülcsavarták, fejére egy sisak formájú, összekötött zsúpcsomót tettek, kezét-lábát kerékkötő lánccal megkötözték. Néhol választottak mellé feleségül egy férfit, akit rongyos női ruhába öltöztettek. A menet élén ment a hóhér, aki a kezében egy kardot (a kendertiloló ütője) tartott. Utána egy vasvillás őr, azt követte az elítélt és a felesége. Mellettük kétoldalt férfiak haladtak kendőkkel díszített gereblyével, kaszával és favillával. Kísérte őket a cigánybanda, egy dobos, gyermekek, leányok, legények és menyecskék. Zeneszóval haladtak utcáról utcára, majd a falu piacán vagy egy tágasabb téren megálltak, ahol az elítéltet a hóhér „kivégezte”. A rab szemét bekötötték, fejéről a szalmasisakot levették s letérdepeltették. A fejére egy hamus fazekat tettek. Ezt a hóhér a tiló-karddal leütötte: lefejezte. Ekkor az elítélt mintha meghalt volna, eldűlt. Rátették egy trágyahordó saroglyára, s bevitték a kocsmába, ahol halotti tort ültek. Ott a halott életre kelt, s ő fizette a tor költségeit” (Istvánffy 1894a: 50).
Az elítéltet többnyire lopással vádolták, de a vétkei közé sorolták a falü összes megtörtént káresetét is. Bár a legfőbb mozzanata a játéknak az ítélet végrehajtás, a bírósági tárgyalás is nagyon fontos része a procedúrának, melyet komoly felkészülés előz meg. A szöveget (vád-, védőbeszéd) a szereplőknek maguknak kellet megírni és itt fontos volt, hogy ki milyen készségekkel bír.