Az egyik ilyen a leányok körtánca, melyet MARTIN GYÖRGY munkássága révén ismerhettünk meg. E-szerint a karikázónak, az Ipoly és a Sajó közötti terület jellemző táncának több táji változatát tudjuk megkülönböztetni. Az Ipoly és a Mátra vidékén a karikázókat valamelyik új stílusú népdalra járták. Időpontja tavasztól őszig, leginkább vasárnap délután. Sajóvelezden a karikázó inkább a lakodalmak farsangi mulatságok táncszüneteiben jelent meg. Dallamai közt vannak a leányéletet megéneklő és ezért kifejezetten a leányok táncához köthető dalok, de egyébként az egyéb táncokban is alkalmazott zenei anyagból építkezik, valamint ide sorolhatóak még a különböző játékok dallamai. Lépéseik és forgásirányuk alapján is elkülöníthetőek. A velezdi, bán-völgyi, tardonai karikázókban a forgás mindkét irányba megmutatkozik, míg a nyugati palócoknál inkább a bal menetirány a meghatározó. A Barkóság legjellegzetesebb táncának tartott „vasvárit" is táncolták Sajóvelezden. „Hangszeres zenére járt tánctípus ez, amelynek szólóban, párban és csoportban előadott változatai ismeretesek. Két részre tagolódik, a bevezető lassúra, és az azt követő frissre. Motívumkincse viszonylag egyszerű, de csoportos térbeli formációkban előadva változatosságot mutat. A páros változatot összefogódzás nélkül járták, legfeljebb a partner kezét, ujjait fogták meg. Bükkszentmártonban a Felment a kondás a fára. .. kezdetű dalt énekelték rá, de általánosságban szöveg nélkül húzzák és járják. Régen a legények négyesben táncoltak. Hátra tették a kezeiket, pattogtatták a csizmájukat, bokáztak hozzá. A páros vasvári verbunk a csárdás helyi formájától már csak jellegzetes zenéjében tér el, mert a frissben a csárdásban megszokott váll- és derékfogást alkalmazzák.”
(PALÁDI KOVÁCS-ATTILA: A BARKÓSÁG ÉS NÉPE)
Tegyük hozzá, hogy ez a tánc a szárazvölgyi, dél-gömöri tájakon is divatos volt még a 20. század elején. Nem lehet pontosan tudni, hogy a tánc az elnevezését honnan kapta. Talán Vasvári Pálról, aki a szabadságharc idején itt szervezte meg a honvédséget. Vagy egy másik feltevés szerint a Vasvár-pusztáról kaphatta nevét, ugyanis jelentős toborzási terület volt ez a hely a 18. században. A csárdás változatainak elterjedési terültét is erősen el lehet különíteni. A nyugati palóc csárdásban a lassú és friss rész között éles különbség van. A lassú rész az egyszerűbb fenthangsúlyos lépésekből építkezik, míg a frissebb részben már megjelennek a lippentős-mártogatós táncmotívumok. A keleti palóc, barkó csárdásokban nincs éles különbség, ugyanazokat a motívumokat alkalmazzák mindkét részben, ezért a két tánc szinte egybeolvad. Így van ez a sajóvelezdi táncokban is. Jellemző a párok elengedése, az egymással szemben táncolás és a fiúk figurázása, csapásolása. A lippentős-mártogatós motívum csak a lakodalom alkalmával jelent meg. Nem csak a menyasszonytánc jellegzetessége, de a lakodalom konyhájában tevékenykedő asszonyok is eljárták olykor.
Egy ilyen tánc látható a dédesi archív felvételen 0,49-1,20.

A velezdi, dédesi, vagy bánhorváti lánytáncok legjellemzőbb alkalmai is a fonók, valamint a lakodalmak táncszünetei voltak. A fonók megszűnése után már leginkább csak a lakodalmak táncszüneteiben jelent meg. A háttérben serénykedő asszonyok a maguk módján megragadták az alkalmat, hogy a munka mellett ők is kicsit kivegyék részüket a mulatságból és ezekben a rövid kis szusszanásnyi szünetekben maguk is eljárták többek között ezt a táncot is. Ugyancsak jellemzőek még a vidék pásztortáncai, melyeket a paraszti mulatozások alkalmával is előadtak, nem csak a juhászlakodalmakban, vagy juhászbálokon. A tánc elején lassú nótázás van, melyet a gyorsabb rész követ. A táncot bottal, juhászkampóval, fokossal járták és nem ismeretlen a leánnyal táncolt változat sem. A különböző ügyességi táncok változatainak jelenlétéről is beszámoltak adatközlőink. Ilyen az üveggel, vagy seprűvel járt tánc.

Az öregek elmondása szerint állandó volt a lányok csoportosulása, főként a hétvégi misék alkalmával és bizony az utcán végig karonfogva énekelve mentek. Előfordult olykor, hogy megálltak a hídon táncolni, de ezt a régi lánctáncformának az emlékeit őrző karikázót, vagy karéjnak is nevezett lánytáncot (ahogy már említettem) leginkább a közös mulatozások táncszünetében, tánckezdéskor, illetve a fonóban járták. A karikázónak két változata van, a lassú és a gyors. A lassúra az egyszerű lépesek a jellemzőek, mint a csárdás, a forgás lépése, dobogók, hiszen itt a hangsúly leginkább az egymás után fűzött dalokon van. A karikázó dallamai a csárdásban és az ugrósban is ismert dalokból kerülnek ki, de azért akadnak olyanok is amelyek leginkább ehhez a leánytánchoz köthetőek, mint a leányéletet dicsérő dalok, vagy az egyes kifejezetten lányokhoz köthető játékok dallamai.

A láncalkokotás módjára itt leginkább a hátul keresztezett kézfogás a jellemző. A menetirány nagyrészt a bal, de nem ritka, hogy jobbra is haladnak. A gyors részre jellemző, hogy a páros táncokban is alkalmazott lendületesebb lépések is megjelennek, mint a lábemelők, bokázók, hegyezők. Ha a táncot párban két lány táncolja, a páros táncban is alkalmazott különböző fogásmódokat alkalmazzák és a forgásváltók, átvetők is megegyeznek.
A haladási irány megváltoztatása több módon is történhet: előre-hátra futó, amit lehet dobogóval is díszíteni, a páros táncban is alkalmazott dobbantás, vagy a lelassítás. Tempójában a csárdáshoz és az itt ugrósnak nevezett friss csárdáshoz igazodik, ami megmutatkozik a férfiakkal közösen járt körcsárdásban is.

Ez a táncforma viszonylag új keletű és a kialakulásában az játszhatott főszerepet, hogy az egyéni tánckészségek az idő folyamán erősen megkoptak, így a közös táncolás igényeit jobban kielégíti. Leginkább a hangulat tetőfokán táncolták és megjelent mind a csárdásban, mind pedig az ugrósban. A összekapaszkodás módja megegyezik a karikázóéval. A lépések a csárdásban és ugrósban használt lépésekkel azonosak, a forgása lendületes.

Nemzeti táncuk a csárdás, a területre jellemzően fent hangsúlyos. Általában nincs éles határ a lassú és friss rész között, ami megnyilvánul a tempó fokozatos gyorsulásában. Talán ezért is van, hogy a két rész motívumanyaga viszonylag egységes. A velezdi csárdás és ugrós karakterét döntően meghatározza a külön táncolás és a nyílt összefogódzások jelenléte, ami nagyobb lehetőséget biztosít a férfiak számára a virtuóz készségek megmutatására. Gyakoriak a figurázások, a csapásoló motívumok, így a táncnak pulzáló és változatos a felépítésére. A csalogatás jól érvényesül az időnként beleszőtt kar alatti kiforgatással és a közös kifordulásokkal még színesebbé teszi ezt a játékot. A forgók mellett megjelenik olykor egy-egy átvető mely egymás után nem ismétlődik sokszor, de még változatosabbá teszi a párok mozgását. Érdekessége még a csárdásnak, hogy forgásában a fenthangsúly fel-le mozgása kicsit visszafogottabb, kevésbé hullámzó, mint a friss részben, amit nyilvánvalóan a motívumanyaga mellett a tempóhoz való igazodás is meghatároz.

Az egyszerűbb fogásmódok mint a szokásos derék-váll, lapocka-váll mellet, sok egyéb változatos módokkal is járják a táncot. Ilyen az egymás mellett, illetve egymással szemben állva kézfogás. Ha szemben állva táncolunk vagy egyik, vagy másik, de lehet mindkét kézzel fogódzva összekapaszkodni. Ha egymás mellet, akkor választhatunk más módot is, mint a hátul keresztfogás, vagy az egyik kéz derék (váll), másik kéz összefogás oly módon, hogy a lány tenyere kifelé fordul, nem úgy mint a keringő fogásnál a fiú tenyerébe illesztve.

A csárdás elnevezés a romantika korától terjedt el fokozatosan. Sokkal jellemzőbb volt a táncok egyes részeinek a rá jellemző mozgásokról, vagy tempóról való elnevezése. Az ilyen elnevezések emlékét őrzi a velezdi friss csárdás szóhasználata az „ugrós”. Itt tényleg nem csak arról van szó, hogy a tempó emelkedése magával hozza a lendületesebb táncstílust. A csárdásban alkalmazott fenthangsúlyos lépést, forgást az ugrósban kiegészítik a hegyezővel, ugrással, járt forgás lépések, ami jól látható az archív felvételen Juhász Irma (világos fejkendőben) táncában. Jellemző motívumai a: cifra, bokázó, hátravágó, hegyező, dobogó- és kopogó változatok, kisharang, valamint a férfi több féle csapásolása.

Más vidékek verbunkjaihoz képest a „vasvári" egy nagyon egyszerű lépésekből álló csapásoló nélküli tánc. A vasvári csárdást, amit párban táncoltak nem csak a zene és a fogásmód különbözteti meg a csárdástól hanem az, hogy a csárdáshoz képeset rendkívül kevés a motívumkészlete. A tánc két részre, a lassúra és a frissre tagolódik. (a felvételen 1,47 perctől látható)

A 16-17. századi hajdútáncok emlékeit hordozó eszközös táncok Sajóvelezden is részét képezték a tánckészletnek, ami nagyrészt annak köszönhető, hogy igen nagy jelentősége volt itt az állattenyésztésnek. A disznókat makkoltatták a környező erdőkben, de jelentős volt a marhatartás is, amit ma már csak leginkább gazdálkodóknál találhatunk meg. A pásztorok által ránk maradt kultúrában lehet felfedezni mások mellett ezeket az eszközös táncokat, melyek közül elsőnek talán a bottal járt eszközös táncot említeném.
Az egyedül vagy csoportosan, legtöbbször két férfi által előadott botolót itt párosan (egy férfi és egy nő) is táncolták. Amíg a férfiak által táncolt botolóban a virtuóz botforgatás és a harcos, párbajszerű virtuskodás elemeit lehet felfedezni, addig a párban (egy férfi, egy nő) táncolt változatnál az ügyességen, az udvarláson van a hangsúly. A férfi teszi a szépet és mutatja tudását a lánynak. A tánc egy lassabb és egy gyorsabb részre tagolódik. A férfiak által táncolt változatban mindvégig a virtuskodás határozza meg a tánc jellegét. A párban (egy férfi, egy nő) járt változatnál a lassabb részben a férfi virtuóz képességeinek kibontakoztatásán és az udvarláson van a hangsúly, míg a frissben a párok összekapaszkodva is táncolhatnak és ugyanazokat a figurákat táncolják mint az ugrósban.
A kondástánc, leginkább a pásztor emberek által spontán táncalkalmakkor táncolt valóban harcias, párbajszerű virtuóz tánc, amiben nem csak a harcias, de az olyan ügyességi elemek is megjelennek, mint az eszköz forgatása és láb alatti átvétele. A táncot felépítése alapján kettő, vagy három részre lehet osztani. Az első a lassú nótázással kezdődő, mint egy bevezető rész a tánc szempontjából nem mutat jelentős mozgást. A második részben már megjelenik a virtuóz eszközhasználat és az egyéb táncokban is alkalmazott hegyező, lábemelő, bokázó és egyéb motívumok is. Ha van harmadik rész, akkor az mozgásában és motívumkészletében is gyakorlatilag azonos a második résszel, csak a páros táncokhoz hasonlóan frissebb tempóban történik.

A archív felvételen nem szerepel, de az elbeszélések alapján ismert volt a földre helyezett, a nyájat megtestesítő eszköz használata is, például üveg vagy kalap. Ez már inkább egy ügyességi virtuóz bemutatónak számított és csak az ügyesebb férfiak járták. Zenéje hasonlóan a botolóhoz a csárdás zenei anyagából kerülnek ki, de előfordult hogy a medvézés zenéjeként is alkalmazott kanásztánc dallamára járták.(A csikósok, a gulyások...).

Reszeld füstös a fádat!
Eszem a szép pofádat!

Uccu lábam szaporán,
Bírom én is veled ám!

Rajta, a ki épkéz-láb!
Ha így nem bír, négykézláb!

Három napig így járom!
Térdig kopik a lábom!

Ide babám egy kis táncra!
Rázógyjék a szoknyád ránca!

Vess figurát olyan cifrát,
Hogy a patkód hánnyék szikrát!

Járd ki lábam, járd ki most!
Nem parancsol senki most!

Az én gatyám három szél!
Járjuk mint a forgó szél!

No még egyszer, úgy lesz kétszer,
Rábokázom harmadfélszer!