Két sorban egymással szemben guggolva ugrándoztak, miközben a következő párbeszéd zajlott:
Mit varrsz, mit varrsz?
Papucsot-csot-csot!
Kinnek, kinnek-nek?
Urrak-nak-nak-nak!
Akik az utolsó sort mondták, azok folytatták következő párbeszéd első sorával. Ezt a jétékot a nagyobb lányok is játszották a fonóban mikor szükségük volt egy kis testmozgásra.

A közismert játékot a gyermekek kézfogással körben járva énekelték, és akinek a nevét mondták, az kifordult. A játék mindaddig tart, amíg mindenki ki nem fordul.

A játék egy régi pogány szertartás emlékeit őrzi, a tavaszi falukerülést. Így próbálták biztosítani a növények megújulását, vagy megelőzni a jégverést, fagykárt. z a rítus a húsvéti határjárásként maradt fenn a kereszténységben. A játékot nem csak gyerekek, de nagyobb lányok is játszották.

Egy fiúk és lányok által is közkedvelt és elterjedt játék amelyben minden játékos egy fa mellett áll. Egyikük, a szabólegény, aki nem áll fánál. A játékban a szabólegény nem találja az ollóját, így mindig odamegy az egyik fához és megkérdezi az ott állót: „Hol az olló komámasszony?” Akit megkérdezett valamelyik másik gyermek nevét mondja és odamutat. A szabólegény odaszalad és ismét megkérdi: „Hol az olló komámasszony?” Eközben a többiek helyet cserélnek egymással. Aki először megérinti a fát, az maradhat annál a fánál. Ha a szabólegénynek sikerül valamelyik fához hamarabb odaérnie, elfoglalnia, akkor cserélnek és ő marad a fánál a másik pedig a szabólegény lesz. Mivel elég sokszor történik szerepcsere, ezért volt olyan kedvelt és izgalmas ez a játék. Sajóvelezden patak hídján is játszották, általában vasárnapokon, amikor nem volt forgalom az úton és a hídkorlát oszlopaihoz álltak.

A fiúk egyszerű játéka volt, ahol két-három méter hosszú zsineget összekötve készítettek egy gyeplőt. Az egyik fiú a gyeplőként szolgáló kötelet a nyakára akasztotta, majd a két karja alatt hátra vette, így a mögötte álló kocsis azt megfoghatta és úgy irányította a „lovat” mint felnőttek. Ha hárman játszották, akkor ketten voltak elől a lovak. Ilyenkor a fiúk a derekukra tették a kötelet, kezükkel pedig összefogtak.

Ókori eredetű, világszerte elterjedt játék, amit már a görögök és rómaiak is szívesen játszottak. A játékhoz öt darab kavicsra volt szükség, amit általában a Sajóból válogattak, ehetőleg minél szabályosabb gömb alakút, kb. egy centimétereseket. A játék menete:
Az öt kavicsot a markukba vették, majd lecsapták a földre tenyérrel lefelé. Az így kialakult kupacból egyet feldobtak. A következő feldobásnál kettő kavicsot, majd hármat stb. kellett felkapni és a feldobott kavicsot is elkapni. Ha sikerült mindet, akkor a játék végén az öt kavicsot egyszerre kellett feldobni úgy, hogy a kavicsoknak leérkezéskor nyújtott és zárt ujjakkal a kézfejre kellet hullani. Ha a dobások közben valaki hibázott, vagyis nem sikerült felkapni, vagy elkapni a kavicsot, akkor cseréltek a játékosok.

A hordóabroncs, rossz bicikli kerék, a szekérnek a kerékagya, ezek mind ismert és elterjedt játékai voltak a fiúknak szerte az országban. hordó abroncsot, vagy bicikli kereket egy fadarabbal irányították, A kerékagy fémből készült és terelgetéséhez egy merev drótból készítettek eszközt. Amelyik végével terelték a kerékagyat, arra a végére hajtottak egy „U” alakot, amivel már könnyen irányítani.

A fűzfa sípot mi is készítettük gyermekkorunkban. A fűzfa kérge egy kis csavargatás után könnyen eltávolítható úgy, hogy miután lehúztuk a vesszőről az egyben marad. Az így keletkezett kéregcsőből készíthetünk sípot.

A fűzfából készült síp másik változata a „fücfakürt”, vagy „bikafingó, bikafingató”, melyet Lajos Árpád részletesen leírt:

„A tavaszi évszak gyermekjátékai közt Borsodban is jól elterjedt, kedvelt gyermekhangszer volt a fűzfasíp mellett a fűzfakürt. Különösen a folyómenti falvakban. A mai gyermekek nem ismerik. Ezelőtt kéthárom évtizeddel szűnt meg. Felnőttek, leginkább középkorúak és idősek emlegetik. Részletesebben a Sajó mentén érdeklődtem ez iránt a gyermekjátékszer iránt. Már a közlők szóbeli adataiból könnyű volt elképzelni: csigavonalban, szalagformán vágott fiatal fűzfahéjból összecsavart kürt, melynek vékonyabbik végébe száj síp gyanánt fűzfabotocskáról lehúzott kis csőformájú héjat toltak. Ezt fújták meg, ennek berregő hangját erősítette fel a kürtteste. A kis hangszert (hoszsza 30?40 cm) a Sajó völgyén ,,fűcfakürt"-nek, a közeli Bán völgyén ,,ficfakürt"-nek nevezik. Búgó, bőgő hangot adott, mindegyik kürt különböző hangmagasságokban, aszerint, milyen méretben készítették, s milyen erővel fújták meg. Az itt bemutatott fűzfakürtöt Sajóvelezden készíttettem el 1965 áprilisában, Kovács János helybeli 40 éves útkaparóval, aki ilyeneket gyermekkorában nagy élvezettel csinált és fújkált. Kérésemre szívesen vállalta az elkészítést, csak mivel az anyag megszerzésére nem volt ideje, én magam vágtam le a szükséges fűzfagallyrészt a közeli Sajó partján, s ugyancsak metszettem vékony fűzfabotot a kürtbevaló rezgősíp elkészítésére. Igyekeztem adatközlőm utasításaihoz tartani magamat. Lehetőleg egyenes növésű, dús mézgatartalmú gallyat kerestem (mint tudjuk, tavaszszal mézgásak legjobban a fák). Csak törthajlott ne legyek -figyelmeztetet-, mert a hajlaóson nem tudja az ember meggyöveszteni... igen... úgy mondjuk, hogy ha lehúzzuk a hajaót, hogy meggy ö vesszük, mert meggy ön a haja, azutaón ződ szinű gallyat keressék, az gyön még let jobban meg, abban van a lettöbb meézga, az olljan, mint az olaj, szeépen engedi a bőrt. De ha saórga sík (csík) van rajta, ott szaóraz, nincs meg alatta a meézga, avval nem boldogulunk. Meg aztaón sima legyek, fakadaós (rügy, hajtás) ne legyek rajta, mer ha gyövesztem, majd kihasijja az oldalaót . . ." Találtam és vágtam szép gallyat, annyi hibával, hogy a vékonyabbik végén egy kis dudor volt (félbemaradt hajtás). Közlőm megnyugtatott, hogy ott óvatosan fejti majd, legfeljebb a dudor helyén egy kis lyuk marad. De majd úgy csavarja, hogy a lyuk be legyen födve. Az egész munkához csak egy bicskát használt. ?Mindjaór a Sajó partjaón ? magyarázta ? csinaóltuk, ki leülve, ki felaóllva, majd begyöttőnk a faluba, fúkaóltuk a kürtöt. Tele vót az egész falu, mindeég ez szólt, haót minden uccaóba vót gyerek, aki nem tudta megcsinaolni, ? ne, itt van egy, cserébe ceruzáé, vagy pennáé, de pézér nem adtónk." Kovács János meglepő gyorsan, fürgén vette munkába a fát.

„Először gyengén megtekerte, majd a bicskával csigavonalban, folytatólagosan rávágva, kimérte a lehúzandó haj szélességét, magyarázva, hogy se túl széles, se túl keskeny ne legyen.
Aki ritkaóbban vót cseverve (csavarva), mer szeéles vót, az több levegőt kapott, az reszkető hangot adott, nem bőgött jól. Ha meg túl keskeny, cseveréskor szeétesik, leszalad." Már befejezte a kiszabást, s a bicska óvatos aláfeszítésével csigavonalban eggyövesztette a fűzfahajat.

Az finoman levált még a rügynél is. Ott ügyesen leemelte a fakádasról a hajat, s csak egy kis lyuk maradt. Gyorsan szinte pillanatok alatt, pödrő mozdulattal csavarta össze a héjat.

Ezután került sor a kürt megrögzítésére. Hogy a csavarás szét ne essen, ügyesen összefogta a féligkész kürtöt, s a közeli árok mentén kökény tüskéket szedett le, majd ezekkel tűzdelte körül az egymásra csevert haj szakaszokat. Még a tüskék megválogatására is figyelmeztetett: A csipkefatöviskeket nem hasznaóltuk, az görbe vót. A vadszilva (kökény) tövisk, az a jó. Az egenyes, az olljan, akar a gombostő . . ." Most már csak a kürt megszólaltatása hiányzott. A meghozott fűzfabotocskák közül kiválasztotta a legalkalmasabbat, két tenyere közt megsodorta, lehúzta a bőrt, majd ennek egyik végét bicskájával, kaparó mozdulattal megvékonyította. Igen, meg kell vékonyítani, a veégit két oldalrul is, hogy ha megfújjuk, rezegjék. Ott a veégin. Ez a rezegtetője a bikafingó. Mer mi így hívtuk. Ahol megveékonyítottuk, az a rész maradt ki a kürtbül, azt vettük szaójba." . . .És ezzel már ügyesen be is tolta a rezegtetőt, egyszer-kétszer állított rajta, megfújta, s a kürt el is bődült. Percek alatt sikerült a munka. Mindjárt meg is kaptam ajándékba, a múzeum számára. Az eredetileg cca. 40 cm. hosszú, háromujjnyi széles fűzfagally héjából mintegy 40 cm-nyi, tetszetős alakú kis kürt lett. Archaikus formája ősi jeladó kéregkürtre emlékeztet. Csak kár, hogy ha kiszárad belőle a mézga, az egész kürt ellazul. Nem sokáig tartott a gyermekeknek. Aggyig fúkaóltuk, hogy megszaóradt. Egy darabig meég tettőnk belé új bikafingót, de aztaón a kürt veégképen elszaóradt. Így haót elhajintottuk, elhagytuk, ki az aórokban, ki az uton . . ."

Persze, a tavaszi évszakok megújulásával újra csinálgatták a gyerekek, s évről évre felhangzott a kürt bőgése. Ma már nincs gyerek, aki meg tudná csinálni. A fűzfakürt egy-két évtized leforgása alatt, mostani elmechanizálódott korunkban, osztozott a népi játékszerek sorsában. Holt anyaggá vált ez is. Ma már csak történeti emlék, hézagpótló adat a hangszerek történetéhez, példázva, hogy a hajdani ősi hangszer, a kéregkürt, miután a felnőttek körében szerepét vesztette, hogyan, milyen formában élt tovább még sokáig a gyermekjátékok közt.”
LAJOS ÁRPÁD

Kell hozzá két darab kétízes kukoricaszár. Egyikből készül a hegedűtest, a másikból pedig a vonó. Mindkettőt ugyanúgy készítik. Miután eltávolítottuk a leveleket, hosszanti irányba bevágjuk a húroknak való csíkot, pecekkel mindkét oldalán kitámasszuk, mint a ahogy a hegedű húrláb is tartja húrokat. Az egyikre két húrt készítünk, ez lesz a hegedű, a másikra egyet, ez pedig a vonó.

A játék két részből áll. Az első részben a fiúk a földbe ásnak egy 8-10 cm mély és ugyanilyen átmérőjű gödröt, amibe dobálják a gombokat kb. 2-3 méternyi távolságról. A gombok száma változó volt, általában 3-5. Aki először dob a lyukba, az fogja kezdeni a második részt, a pöckölést. Akiknek nem sikerül a lyukba találni, azoknak a sorrendjét a játék második részére az alapján állpítják meg, hogy kinek milyen közel van a gombja a lyuktól. Akinek a legtávolabb, az lesz az utolsó. A második részben mindenki a lyukba be nem talált gombjait most már nem dobja, hanem pöcköli. A golfhoz hasonlóan az nyer, aki a legkevesebb próbálkozásból teljesíti az összes gomb bepöckölését.

Ez az elterjedt pontszerző versenyjáték. igen népszerű volt. Elnevezését a 10?12 cm hosszú, 2?3 cm átmérőjű keményfa pecekről kapta, melynek mindkét végét meghegyezték. A játék másik eszköze a bigeütő, ami egy kb. 60-70 cm hosszú léc, vagy bot. A kezdő játékos a földbe ásott kis mélyedésre fekteti a bigét. Botjával kipöcköli a bigét, utána a botját maga mellé fekteti. Ha ellenfelének sikerül elkapnia a bigét röptében, vagy pedig a bige ráhajintásával eltaláltja a lefektetett ütőfát, akkor ő lesz az első ütő. Ezután jön a nehezebb feladat. A bige hegyezett végére ütve a felperdülő bigét a levegőben kell elütni, lehetőleg minél messzebb. A távolságot legtöbbször lépéssel mérték.

A nagyobb leányok már nem igen játszottak az utcán mint a gyerekek. Ezeket a játékokat zárt térben játszották, általában valamilyen munkavégzés alkalmával mint pl. a fonás és jólesett a sok ülőmunka közben egy kis testmozgás. Mivel a párkapcsolatok is többnyire fonókban kezdődtek, ezért a játékok egy része már közösen zajlott a legényekkel, akik rendszeres látogatói voltak a fonóházaknak.

A játékot körben állva, vagy párban szemben állva játszották. Miközben énekeltek a következő ütem szerint tapsoltak:

A dallam első felében két egymással szemben lévő sor guggolva páros kézfogással jobbra-balra ringatja a csípőjét enyhe rugózással. A dallam második sorától tapsolnak: „Pap kérte kezemet úgy szégyelltem, hogy.”

Legény mondta üljek mellé úgy örültem hopp, hopp, hopp!?

A fonónak egyik kedvelt játéka, melyet akkor játszották mikor már a fiúk is jelen voltak. A lányok körben álltak és a kör közepébe azt a leányt állították, akiről tudták melyik fiú tetszik neki. A dallam ütemére kézen fogva körbesétálták a lányt, majd az utolsó sornál a kört felbontva tapsolással a fiú irányába terelték.

A játék igen egyszerű, csak egymás mögé álltak és vállfogással körbe-körbe vonatocskáztak a fonóházban a következő dallamra:

A legények játékai nem csak a versengésről, az erőfitoktatásról szóltak. Az ügyesség, a furfangos észjárás éppen olyan erény és ezért ezeknek a készségeknek az összemérése is szerepet kapott az olyan ügyességi játékokban, amelyekre találtunk példákat.
A dramatikus népszokásoknál már esett szó a medve alakjáról. Ehhez kapcsolható egy játék amit medvézésnek, vagy máshol dongózásnak is hívnak és amit Sajóvelezden a korábbi gyűjtések archív felvételein is láthatunk.

A játékot hárman játsszák egymás mellett állva terpeszben támasztva a lábakat. A két szélső ember a külső kezével védi a belső férfi felé eső arcát, kifelé fordított tenyérrel. A középen álló férfi zümmögve, vagy mély hangon medve módjára dörmögve, morogva, tapsolva csipkelődve ijesztget majd odacsap valamelyik oldalt álló tenyerébe. Akinek a tenyerébe ütöttek meg kell próbálni a középső, a tenyerébe csapó férfi fejéről leütni a kalapot, aki persze igyekszik kitérni előle, hogy ne sikerüljön a kalapleütés. Ha mégis sikerül, akkor helycsere után folytatódik a játék.

A medvézés, vagy más néven dongózás zenei kísérete megegyezik a barkóságban általánosan elterjedt dallammal, melynek két változata van.